MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG

A CSODASZARVAS

AZ ÉGIG ÉRŐ FA

SZÉP CERCERUSKA

ERŐS JÁNOS

SZÉP PALKÓ

RÓZSA KIRÁLYFI

HAMMAS JUTKA

A TÁLTOS KECSKE

A VÖRÖS TEHÉN

TÁLTOS JANKÓ

A DESZKAVÁRI KIRÁLYFI

HAMMAS GYURKA

SÁRGA KICSI KÍGYÓ

FEHÉRLÓFIA

ARCHAIKUS NÉPI IMÁDSÁGOK, SZÖVEGEK ÉS VERSEK

BETEGSÉGBEN

MOSDÁS KÖZBE

ÉG SZÜLTE FÖLDET

IDE NEM MER SEMMI ROSSZ...

POGÁNNAK MARKÁTU’ („Fölajánlás”)

ALUSZTOK-E BOLDOGOK?

JÉZUSNAK SZENT VÉRE

NEM A RÓZSA

AZ AZ ASSZONY MÁRIA

KÖSZÖNTŐK

REGÖSÉNEK

JÚLIA SZÉP LEÁNY (A mennybe-vitt lány)

A CSODASZARVAS

Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom,

hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a

Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két

dali szép vitéznek, akinek maradványai a hunok és magyarok.

Tudjátok-e, miről volt híres Nimród fejedelem? Arról, hogy abban az időben, de még azelőtt

is, de még azután is, nem volt emberfia, aki úgy értse és szeresse a vadászatot, mint ő. Így

hallottam én a nagyapámtól, a nagyapám is a nagyapjától. Reggel, ha fölkelt, s eligazgatta

országának mindenféle dolgát, nyakába vette a nyilát, fölkapott a paripájára, vágtatott, mint a

sebes szél, még annál is sebesebben, hegyeken-völgyeken, árkon-bokron keresztül, s lóhátról

lőtte le a repülő madarat. Amely madárra ő ráfogta a nyilát, nem énekelt, nem röpült az többé.

Nimród egymagában szeretett vadászni, de amint a fiai egy kicsit fölcseperedtek, vitte ezeket

is magával. Különösen a két idősebb: Hunor és Magyar mindég ott nyargaltak az oldalán, s

próbálgatták ők is röptében lelőni a madarakat.

Hej, volt nagy örömben Nimród, mikor látta, hogy apja fia mind a kettő: Hunor is, Magyar is.

Nagy ritkán, ha elhibáztak egy-egy madarat, s mondta is Nimród magában nemegyszer: még

különb vadászok lesznek ezek a fiúk, ha embernyi emberré nevelkedtek.

Örült ezen az öreg Nimród: hadd legyenek különbek a fiai, mint ő. Hadd menjen hírük

hetedhét országon is túl.

Telt-múlt az idő, Hunor és Magyar nagy, erős legényekké, deli szép vitézekké cseperedtek,

hogy Nimródnak, ha rájuk tekintett, nevetett mind a két szeme a nagy szívbéli örömtől.

Gondolta magában Nimród: „na, ezeket a fiúkat már a maguk szárnyára is ereszthetem”. Hadd

lakjanak külön sátorban, akkor menjenek vadászni, amikor kedvük tartja, s ott járjanak, ahová

a szívük húzza. Mondta is a fiainak:

- Édes gyermekeim, én már öreg ember vagyok, nem vihetlek mindig vadászatra, amikor

nektek tetszenék, lakjatok ezentúl külön sátorban. Adok annyi földet, annyi erdőt, annyi lovat,

ökröt s mindenféle jószágot, hogy élhettek gond nélkül, s ha majd behunyom a szememet,

tiétek lesz az ország: osszátok meg a földjét, gondját egymás közt becsületesen.

Megköszönték a fiúk édesapjuk nagy jóakaratát, másnap kiköltözködének a szülői sátorból, s

egy szép lankás dombnak a tetején, egymástól nem messze, két sátrat üttetének fel, s ottan

megtelepedének cselédjeikkel.

Eleinte csak a sátraktól nem messze jártak vadászni, de később mind messzibb, messzibb

elkalandozának. Hanem azért estére mindig hazakerekedtek, aztán beszóltak az édesapjukhoz,

elmesélték: hol, merre jártak, hány vadat lőttek, hányat hibáztak el. De egy este, mikor éppen

a lobogó tűz körül ültek, s falatoztak, megszólalt Hunor, és azt mondá az öccsének:

- Te, Magyar, egyet mondok, kettő lesz belőle.

- Mondjad, Hunor bátyám, én örömest hallgatom, mert tőled még mindig csak jót hallottam.

- Az a mondandóm, Magyar öcsém, hogy holnap reggel induljunk hosszabb útra. Nézzük meg,

mi van az országunk határán túl! Hátha ott még több a vad? Nagyobbak a folyók, s több a hal?

Nézzük meg!

- Már régen forgatom én is ezt a fejemben - mondá Magyar -, csak ajangottam elémondani. Itt

már ismerünk minden bokrot, erdőnek, mezőnek minden zegét-zugát, talán azt is tudjuk, hány

bölény, medve, szarvas, hány sas, sólyom s egyéb madár van az erdeinkben.

- No, azt könnyen számon tarthatjuk, mert erősen fogyatkoznak a vadak. Ami igaz, igaz: az

édesapánk sok vadat lelőtt, de még mink is.

Megegyeztek, hogy pitymallatkor indulnak, mégpedig nyugat felé. Magukkal visznek ötvenötven

legényt, a legerősebbeket, a legbátrabbakat, s vissza se jőnek, míg a hó le nem szakad.

Pitymallatkor csakugyan fölkerekedtek, s útközben vadászgatván, mentek, mendegéltek elébb,

elébb. Ahol az éjszaka meglepte őket, ott szállást vertek, megháltak, s reggel ismét továbbmentek.

Már rég túl voltak az országuk határán, s minél tovább mentek, annál jobban tetszett erdőmező.

Szemmel be nem lephető, végtelen nagy rónaságon vitt keresztül útjuk, s közbe-közbe

rengeteg erdőségekbe jutottak, melyek tele voltak vadakkal.

Hej ez kellett nekik! Itt aztán volt mire vadászni. Szerették volna, ha most itt volna az

édesapjuk is, mi tenger vad van itt. Bizonyosan kedvet kapna megint a vadászatra. Meg is

sokallották már, annyi volt a vad. Bölénybikák, szarvasok, őzek ott legelésztek a tisztásokon,

nem bántották. Jobban esett, ha egy-egy vadat külön vehettek üldözőbe. Az után elcsatangoltak

reggeltől estélig.

Hanem egyszer láttak aztán egy olyan vadat, amilyet még soha. Egy szarvas volt, amilyen

csodaszépet még emberi szem nem látott. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s

lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete

gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál, a lába vékony, s szaladván nem

látszott érinteni a földet.

- Nézd, öcsém, Magyar, csodaszép egy szarvas! - kiáltott Hunor.

- Csodaszép, csodaszép! - kiáltott Magyar is. - Még nem láttam ehhez hasonlatost.

- Utána!

Szaladott a csodaszép szarvas, mint a sebes szélvész, utána Hunor és Magyar s velük száz deli

legény. Tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken föl, vizeken keresztül. Hol eltűnt, hol

felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort s Magyart.

Habba keveredtek a vitézek paripái, mind lassúbb, lassúbb lett a vágtatásuk, de Hunor és

Magyar nem hagyták félbe az üldözést. Biztatták lovukat: szaladj, szaladj, édes lovam!

Reggeltől alkonyatig űzték a csodaszép szarvast. El akarták fogni elevenen, hogy hazavigyék

édesapjuknak. Mert az idegen földön sem feledték az édes jó apát... De hiába. Leszállt a nap,

alkonyodott, s a csodaszép szarvas eltűnt az ingoványos helyen, a sűrű nádas rejtekében. Ide

már nem követhették: ott vesznének mindannyian. Bizonyosan ott veszett a csodaszép szarvas

is.

De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette őket ez olyan szép földre, amilyet

még nem láttak. Egy szépséges szép sziget volt ez, körös-körül, ameddig a szemük elért,

erdők és folyóvizek. Övig gázoltak a fűben, virágban. Nagy terebélyes fák adtak pompás

gyümölcsöt és enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknak ezrei úszkáltak, s

játszadoztak a nap verőfényében.

- Be szeretnék itt maradni örökre! - mondá Hunor áradozó szívvel. - Hát te, öcsém, Magyar?

- Én is, bátyám, én is!

- De vajon mit szól majd az édesapánk?

- Az igaz. Holnap visszamegyünk, s tanácsát kérjük.

Másnap csakugyan felszedelőzködtek, s indultak vissza az édesapjuk országába. Visszatérőben

csak annyi vadat ejtettek el, amennyire szükségük volt ebédre, vacsorára. Hét nap és hét

éjjel tartott az útjok. Csak most látták, hogy milyen messze elkalandoztak hazulról. Az öreg

Nimród sátrában feküdt, mikor beléptek. Szomorú volt, nagyon szomorú. Gyönge hangon

kérdezte:

- Hol voltatok? Kétszer hét napja s éje, hogy nem láttalak. Pedig érzem, hogy nem soká élek.

Mondá Hunor:

- Bocsáss meg, édes jó apám, vadászkedvünk messze vitt. De lásd, visszajöttünk elmondani,

hogy találtunk egy szép, nagyon szép országot, ahol megtelepedni nagy kedvünk volna

mindkettőnknek.

- S az én országom nem kell tinéktek? - kérdé Nimród bánatosan.

- Apám - szólt most Magyar -, van neked rajtunk kívül még több fiad is, hadd legyen ez az

ország az övék. Add ránk áldásodat, s ereszd szabadjára két idősebb fiadat.

Nimród szeme könnyel telék meg, s remegő hangon szólt:

- Jertek hát, térdeljetek elém, hadd teszem fejetekre reszkető kezemet.

Letérdeltek a fiúk, s az öreg megáldá.

- Eredjetek, az Isten vezéreljen! Áldás, szerencse kísérjen, amerre jártok!

Ezt mondá Nimród, s homlokon csókolá Hunort és Magyart. Még egyszer megpihent rajtuk

tekintete, aztán behunyta szemét, s Hunor és Magyar karjai közt nemes lelkét kilehelé.

Meghalt Nimród, fiai eltemették nagy pompával. Hunor és Magyar a temetés után útra keltek,

s testvéreiknek hagyván az országot, mentek, mendegéltek ama csodaszép sziget felé.

Hét nap s hét éjjel tartott az út most is, s mikor megérkeztek, leborultak a földre, s hálát

rebegtek az Istennek, áldották a csodaszarvast, mely e gyönyörű vidékre csalta, csalogatta

őket.

Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más

embert nem látnak. Azt mondta Hunor:

- Öcsém, nézzünk széjjel, hátha találunk valami lelkes állatra is!

- Jól van bátyám, menjünk.

Fölkerekedtek a száz vitézzel, s sokáig kalandoztak, csatangoltak a nagy rónaságon.

Hát egyszer mit látnak! Szemük-szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány,

egyik szebb a másnál, ott táncolt karikába-körbe egy csörgedező forrásnak a tövén. Szépen

összefogództak, lehettek százan, ha nem többen, s úgy keringtek körbe, közepén pedig két

leány lejtett, de olyan szép mind a kettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Hunor és Magyar összenéztek, a többi vitézek sem különben; nem szóltak semmit, de azért

tudták, hogy egyet gondolnak mind. Egyszeriben közrefogták a táncoló leányokat, ki-ki egy

leányt fölkapott a nyergébe, s azzal - uzsgyi neki, vesd el magad! - elvágtattak sebes szélnél

sebesebben.

Hunor és Magyar azt a két leányt kapták föl nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak. Mikor a

sátrukhoz értek, ott szép gyöngén leemelték a leányokat a nyeregből, és bevitték a sátrukba.

Aközben magukhoz tértek a leányok is. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan

szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassankint nekibátorodtak, s nem is bánták,

hogy elrabolta őket ez a két deli szép fiú. De a többi leány sem bánta.

Hunor és Magyar csak most tudták meg, hogy az a két leány, akit ők elraboltak: az alánok

fejedelmének, Dulnak a leánya. Annál jobb! Fejedelmi vérből való feleségük lesz hát. De a

lányok is örültek, mikor megtudták, hogy a világhíres Nimród fiai veszik őket feleségül.

Mondta Hunor az ő párjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Mondta Magyar is az ő választottjának:

- Te az enyém, én a tied, ásó, kapa válasszon el minket!

Visszamondták a lányok is ezt szóról szóra.

Ez volt az esküjök.

Még aznap nagy lakodalmat laktak. Egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s

száz vitézüknek.

Az Isten megáldotta frigyüket, s szaporodtak ivadékról ivadékra. Idők múltán már nem volt

elég a szép sziget Hunor és Magyar nemzetségének.

Tovább kellett vándorolniok.

Új hazát, nagyobbat kellett keresniök, annyira elszaporodtak hunok és magyarok.

Merre mentek, hová jutottak, elmondom nektek később.

AZ ÉGIG ÉRŐ FA

Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s

annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A

világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki

hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett. Azt mondta valamennyinek, hogy ő, míg

a világ világ lesz, férjhez nem megy, el nem hagyja az ő édes apjaurát. Az öreg király örült is,

búsult is ezen a beszéden. Örült, mert erősen szerette egyetlen leányát; búsult, mert elgondolta,

hogy ha meghal, árván marad ez a gyenge virágszál, s az a sok haragos királyfi még

elveszi tőle az országot. Mondta is sokszor a leányának:

- Gondold meg jól a dolgot, édes leányom! Mi lesz veled, ha én meghalok?

A királykisasszony nem szólt ilyenkor semmit, csak kiment a virágoskertbe, amilyen szépséges

kert nem volt a világon. Ott sírdogált, kesergett magában: „Istenem, Istenem, hogy

hagyjam itt ezeket a szép virágokat!”

De nem csak a virágokat sajnálta a királykisasszony. Volt a kert kellős közepén egy fa -

hiszitek, nem hiszitek -, éppen az égig ért. Ő bizony nem megy férjhez, mert szentül tudja,

hogy ilyen kert s ilyen fa kerek e világon nincs!

- Ne félj, ne félj, kis kertecském, ne félj, ne félj, égig érő fám, nem hagylak el soha az életben!

- mondotta a királykisasszony.

Haj, kerekedék nagy, erős fergeteg, ahogy ezt mondá, felkapta, megforgatta, s úgy fölrepítette

a magas levegőégbe, hogy híre-pora sem maradt a kertben. Nem búcsúzhatott el szegény feje

sem az apjától, sem a virágoskertjétől. Egy szempillantás múlva elpusztult a fergeteg, sütött a

nap nagy hevesen, s amennyi virág volt a kertben, mind lekajladt, elhervadott, mintha forrómeleg

vízzel leöntötték volna. Lemegy az öreg király a kertbe, látja a rettentő nagy pusztulást,

kiabálja a leányát:

- Hol vagy, leányom, hol vagy?! - de kiabálhatott, a királykisasszony nem felelt.

Összeszaladtak az udvarbéliek, keresték, tűvé tették a kertnek, az udvarnak, a palotának

minden zegét-zugát, de sehol nem találták.

- Bizonyosan elrabolták - mondá egyik-másik.

- Talán bizony a föld nyelte el! - találgatták az emberek.

Sírt az öreg király, mint egy kicsi gyermek, majd megszakadt a szíve a nagy, erős bánattól.

Kerestette, kurrentáltatta az egész országban, még azon túl is, egyetlen leányát s fele királyságát

ígérte annak, aki visszahozza. De azt ugyan kereshették, meg nem találták.

Na, telt-múlt az idő. Egyszer a király azt látja álmában, hogy leányát, mikor az a nagy fergeteg

volt, a forgószél felkapta, felvitte az égig érő fára, ottan is a kilencfejű sárkány várába. Ha

meg nem szabadítják, a sárkány még feleségül veszi.

Még csak ez volt az igazi búbánat. Mert az égig érő fának - csak tudjátok meg - akkora levelei

voltak, hogy mindenikben elfért egy ország. Hát aztán ki tudná azt megmondani, hogy melyik

levélen van a kilencfejű sárkány vára!

Mindegy, na. Megint kihirdették, hogy a királykisasszonyt az égig érő fára vitte a forgószél,

ott van a kilencfejű sárkány várában, s aki onnét lehozza, annak adja a király a lányát s fele

királyságát, holta után az egészet!

Hiszen csak ki kellett ezt hirdetni, jöttek a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s minden

nemzetségbéli vitézek, csak úgy nyüzsögtek az udvarban. Jöttek bizony, de lefittyent orral el

is mentek, mert a fának még a közepéig sem tudtak felmászni: nagy szégyenkezéssel visszafordultak.

Volt az udvarban egy kis kondásfiú, aki sokszor látta föl s lemászni a cifra gúnyás

vitézeket.

- Istenem - sóhajtott a fiú -, ha megengedné a király, én is szerencsét próbálnék!

Ahogy ezt mondá, csak hozzá dörgölődzik egy kis malacka, s azt mondja neki:

- Hallod-e, te kondásfiú! Te mindig jó voltál hozzám, mostan meghálálom. Menj a királyhoz,

s jelentsed, hogy te fölmászol az égig érő fára, s le is hozod a királykisasszonyt. Hanem

kívánd tőle, hogy elébb ölesse meg a csonka szarvú bivalyt, s csináltasson bőréből hét pár

bocskort s hét rend gúnyát! Te aztán addig menj fölfelé, míg a hét pár bocskor s hét pár gúnya

le nem szakad rólad. Akkor érsz egy elényúló ághoz, azon menj végig, lépj rá az első levélre:

azon van a kilencfejű sárkány vára. Egyebet nem mondok, a többi a te dolgod.

A kis malac hirtelen bévegyült a csorda közé, egy szót sem szólt többet, azt is lassan mondta.

A kondásfiú pedig gondolta magában: egy életem, egy halálom, Isten neki, megpróbálom, s

ment egyenesen a király elé. Köszönt illendőképpen s elmondá mit akar.

Hej, csak hallottátok volna, mekkorát kacagott a király! A szívét facsarta a nagy búbánat s

keserűség, de mégsem tudá megállani a kacagást.

- Mit mondasz te, emberizink, te?! - kérdezte a kondásfiútól, mintha nem jól hallotta volna,

amit az előbb mondott.

- Én azt, fenséges királyom, életem, halálom kezébe ajánlom, hogy felmászok az égig érő fára,

s vissza nem jövök királykisasszony nélkül.

Ott ült a király mellett az udvari bolond is. Kérdi tőle a király:

- No, te bolond, hát te mit szólsz ehhez a bolond beszédhez?

- Azt - mondá a bolond -, hogy fogadd fel ezt a macskabékát vicebolondnak.

De már erre megmérgelődött a kondásfiú. Azt mondta a királynak:

- Felséges királyom, ne hallgasson a bolondra, mert bolond likból bolond szél fú. Ölesse le a

csonka szarvú bivalyt, csináltasson nekem hét pár bocskort s hét rend gúnyát, s húzassa a

fejemet karóba, ha a királykisasszony nélkül visszatérek!

„Hm, - gondolá a király -, ez már mégsem tréfabeszéd!” Azt mondta hát a kondásfiúnak:

- Jól van, fiam János, úgy lesz, ahogy kívánod, de azt megmondom, úgy essél le a fáról, hogy

törjék is ki a nyakad, mert különben a hóhérral töretem ki.

János megköszönte a király jókívánságát, s ahogy kész volt a hét pár bocskor s hét rend gúnya,

egy nagyot fohászkodott, kicsi baltáját belevágta a fába, nekilódult a nyelénél fogvást, azután

feljebb vágta baltáját, s egy szempillantás múlva úgy elveszett a rengeteg nagy levelek közt,

hogy emberi szem nem látta többet.

Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mászott, kapaszkodott, rugaszkodott, hol itt lógott, hol ott

lógott, míg a hetedik pár bocskor s a hetedik rend gúnya is le nem szakadt róla. Ekkor - éppen

ahogy a malacka elémondotta - egy végtelen hosszú eléhajló ághoz ért. De az az ág olyan

vékony volt, mint a karom, még annál is vékonyabb. Nem sokat gondolkozott: hasra feküdt, s

úgy csúszott elébb, elébb. Hajladozott az ág erre, hajladozott arra - hej, ha letörik! -, ízzéporrá

törik minden csontikája!

„János, János, térülj vissza!” - mondogatta magában, de ezt csak úgy mondta, ő bizony nem

térül vissza, ha már eddig eljött. Ahol, ni! Már itt is van az ágnak az első levele, éppen csak

egy jó ugrásra tőle. Nekifohászkodott, behunyta a szemét - szervusz, világ! -, ráugrott a

falevélre, hogy csak elterült rajta, mint egy kecskebéka. No, csakhogy itt van!

Bezzeg elállt szeme-szája, mikor széjjelnézett. Hát itt éppen olyan ország van, amilyen odale.

Volt itt minden: erdő, mező, falu, város, patak, folyó, tenger, csak embert nem látott, de

akkorát sem, mint egy ütés tapló.

Ment, mendegélt János erdőkön, mezőkön, hegyeken, völgyeken által, s a hetedik napon egy

gyémántpalotához ért. No, hanem ilyen palotát sem látott még. Kakassarkon forgott, hétezer

ablaka, s hétezer garádicsa volt. De olyan sebesen forgott, mint a forgószél, még annál is

sebesebben. Mire egy garádicsra rá akart lépni, már a más oldalon forgott az, s ha nekiszökött,

úgy visszaesett, hogy döngött a föld alatta.

- Úgy-é - rikkantott János nagy mérgesen -, nekem is van eszem, hé! - Fogta a baltáját,

hirtelen belevágta egy garádicsba, s annál fogvást szépen fölsétált a gyémántpalotába.

Hát a királykisasszony már messziről szaladt elébe nagy lelkendezéssel.

- Jaj, édes kicsi Jánoskám, hogy jövél ide, ahol a madár sem jár?!

Mondá János:

- Azt bizony ne kérdezgesse a kisasszony, hanem jöjjön velem az édesapjához!

- Jézus Mária, Szent József! Ki se ejtsd többet a szájadon, mert ha meghallja a kilencfejű

sárkány, vége az életünknek.

Jött is a sárkány egyszeribe, szakadt a láng mind a kilenc szájából. Kérdi a királykisasszonyt:

- Hát ez az emberizink mit keres itt?

- Ó, lelkem, sárkányom - könyörgött a királykisasszony -, ne bántsd ezt a fiút! Az én kicsi

inasom volt, s feljött utánam, hogy engem szolgáljon.

- Jól van, jól - morrogott a sárkány -, meghagyom az életét, de majd én is adok neki dolgot,

hadd látom, fele kár-e vagy egész, amit eszik.

Volt a sárkány istállójában egy girhes-görhes, sánta ló, s a sárkány azt parancsolta Jánosnak,

hogy csak kúrálja ezt a lovat, de úgy kúrálja, hogy ha valamit kér tőle, mindég egyebet adjon

neki, máskülönben az életével játszik.

„Hiszen ez könnyű dolog!” - gondolta János, s mindjárt ment az istállóba. Na, még ilyen lovat

sem látott, amióta a világon van. Csak a csontja meg a bőre volt, s a lábára sem tudott állani,

feküdt a hídláson, s nyögött szegény pára, nyögött keservesen. Jánoska sarjút tett elébe, de rá

se nézett. Zabot vitt neki, az sem kellett. Biztatta jó szóval:

- Egyél te szegény pára, egyél! - de egy szál sarjú, egy szem zab nem sok, annyit sem evett.

Egyszer csak megszólal a ló:

- Látom, hogy jó szíved van, te fiú, de hiába kínálsz engem sarjúval, zabbal, ez nem nekem

való. Égő parázs az én abrakom, de a gazdám nem ad. Azt akarja, hogy megdögöljek, mert

csak én tudom a titkát: hogy s mint lehetne őt elpusztítani.

- Hát mit adjak? - kérdezte Jánoska.

- Égő parazsat, fiam, de sokat.

- Igen, de a sárkány azt mondta, hogy mindig mást adjak, mint amit kívánsz.

- No bizony, ha mást adsz, nem is viszed haza a királykisasszonyt. - mondotta a ló.

Egyéb sem kellett Jánoskának. De már akkor ad ő mindent, amit a ló kíván. Mondta is a

lónak:

- Na, te szegény pára, kívánj akármit, megteszem!

Mondá a ló:

- Csak azt kívánom, hogy vasárnap, mikor a sárkány a kisasszonnyal templomba megy, te

maradj itthon, a favágón gyújtsd meg a kazlat, a többit csak bízd rám.

Alig várta János, hogy templomba menjenek, meggyújtotta a kazlat, s mikor leégett, vitt a

lónak egy lapát parazsat. Még meg sem szusszant, mind egy falásig megette, s abban a minutában

lábra is állott. Ment egyenesen az udvarra, s ott azt a temérdek sok parazsat megette, de

úgy, hogy még a hamut sem hagyta meg. Jánoskának a szeme-szája elállott a nagy álmélkodástól.

De hát még akkor ámult-bámult istenigazában, mikor nézi, nézi, s hát látja, hogy a

ló szőre ragyog, mint az arany, a bordája egy sem látszik, s nem is négy lába van ennek a

lónak, hanem öt.

Megrázkódott, nagyot fújt a ló most, de bezzeg káprázott Jánoskának a szeme. Olyan

gyönyörűséges aranyszőrű paripa lett belőle, hogy a napra lehetett nézni, de már aztán erre

nem. Azt mondta Jánoskának:

- Na, te legényke, jótétel helyébe jót várj! Hallgass reám! Szaladj le a pincébe, van ott egy

nyereg, egy kantár s egy kard, hozd fel hamar!

Szaladt Jánoska a pincébe, veszi a nyerget, kantárt, kardot, de mikor éppen ki akart serdülni az

ajtón, jő a sárkány nagy derendóciával, megállítja Jánoskát.

- Megállj, hé! Hová viszed ezt a lószerszámot? Meghalsz most, de mindjárt!

Ki is kapta egybe Jánoska kezéből a kardot, s le akarta nyisszenteni a nyakát.

- No, te emberizink - mondotta a sárkány -, búcsúzz az élettől, mert megcsaltál!

- Ne ölj meg, hagyd meg az életemet - könyörgött Jánoska -, nem csallak meg többet!

- Megöllek, te emberizink, hanem elébb még megiszunk egy kupa bort a bűneidért!

Mindjárt eresztett egy kupa bort a legnagyobb hordóból, töltött magának s Jánosnak is, aztán

biztatta:

- Igyál, te emberizink, többet úgysem iszol.

Ittak egyet, de Jánoska csak könyörgött tovább:

- Hagyd meg az életemet, kilencfejű sárkány, nem csallak meg többet!

Mondá a sárkány:

- Nem hiszek neked, János, de igyunk még egy kupa bort az én bűnömért is.

Ittak még egy kupa bort. Hát - Uram, Jézus Krisztus! - egyszerre csak elkezdett táncolni a

sárkány, nagyokat rikkantott: „lábam ide, nem oda!” - s addig ide, addig oda, elterült a földön,

s aludt, mint a bunda.

De bezzeg szaladt Jánoska esze nélkül! Jól levághatta volna a sárkánynak mind a kilenc fejét,

de már az udvaron volt, mikor erre gondolt. Mondja az ötlábú lónak az esetét.

- Csak hamar nyergelj s kantározz; jól tetted, hogy nem nyúltál hozzá - mondá a ló. - Mikor

egy fejét levágtad volna, egyszeribe felébred, s vége lett volna az életednek.

Jánoska hirtelen fölnyergelte az ötlábú lovat, fölpattant rá, s csak azután kérdezte:

- Hát aztán hová s merre, édes lovam?

- Az erdőbe, kicsi gazdám. Ott van egy vaddisznó, annak a fejében egy nyúl, a nyúl fejében

egy iskátulya, iskátulyában kilenc lódarázs. Ebben a kilenc lódarázsban van a kilencfejű

sárkány ereje, ha ezeket elpusztítjuk, annyi ereje sem lesz a sárkánynak, mint egy szopós

gyermeknek.

Eközben elindult a ló sebes vágtatással, s mire Jánoska egyet szólhatott volna, ott is voltak az

erdőben.

- No, kicsi gazdám, itt vagyunk. Ahol ni, már jő is a vaddisznó.

Jött bizony, egyenest nekik tartott. Vicsorgatta az agyarát, felállott a két hátulsó lábára, s úgy

rugaszkodott nekik, hogy levágja. De az ötlábú lónak nem hiába volt öt lába, úgy ódalba rúgta

a vaddisznót az ötödik lábával, hogy egyszeribe felfordult. Nosza, Jánoskának is megjött a

kurázsija, kirántotta a kardját, s úgy találta fejbe vágni a vaddisznót, hogy csak kétfelé vált a

feje, s uccu neki! kiugrott belőle egy nyúl. Hipp-hopp utána! Szaladt a nyúl, mint a szél, de

még sebesebben az ötlábú ló, s mikor utolérte, úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy a

szegény nyulacska mindjárt szörnyethalt. Jánoska most már leszállott a lóról, kettéhasította a

nyúl fejét, s hát csakugyan benne volt az iskátulya, iskátulyában is benne kellett lenni a darazsaknak,

mert zúgtak, dongtak, zakatoltak benne, mintha ördög bújt volna beléjük. Jánoska

nem sokat teketóriázott, letette az iskátulyát egy lapos kőre, vett egy másik lapos követ, s

azzal úgy ráütött az iskátulyára, hogy se iskátulya, se darázs.

- No, kicsi gazdám - mondá az ötlábú ló -, most már mehetünk haza bátran, ne félj a kilencfejű

sárkánytól.

Hát csakugyan, amikor hazaértek, ott feküdt a sárkány a pincében, annyi ereje sem volt, mint

egy beteg légynek.

- Megöléd az erőmet, úgy-é? - mondá Jánoskának, mikor meglátta.

- Meg én, de megöllek most téged is, a királykisasszonyt pedig hazaviszem.

- Ne ölj meg! - könyörgött a sárkány. - Vidd haza a királykisasszonyt, s vele ami kincset

találsz, mind elviheted.

- Nem kell nekem a te kincsed - mondá Jánoska, s levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét,

nehogy többet lábra állhasson.

Azzal szaladt fel a királykisasszonyhoz, s elbeszélte, hogy mi mindent nem csinált, amióta

nem látták egymást.

- Jaj, lelkem, Jánoskám - örvendett a királykisasszony -, nem is leszek én másé, csak a tied,

akár itt maradunk, akár hazamegyünk!

Azt mondá Jánoska:

- De bizony itt nem maradunk, majd csak visszamegyünk valahogy.

Meghiszem azt, ha olyan könnyű lett volna! De csak most jutott eszébe Jánoskának, hogy

milyen vékony ágon csúszott ő ide. Ő csak visszacsúsznék valahogy, de a királykisasszony

leszédül az ágról, bizonyosan leszédül.

Mit csináljak? mit csináljak? - tűnődött, búcsálódott Jánoska, s sétált föl s alá az udvaron nagy

búsan. Egyszerre csak elébe áll az ötlábú ló, s kérdi:

- Min szomorkodol, kicsi gazdám?

Mondja Jánoska, hogy min szomorkodik.

- Azon bizony egyet se szomorkodj, hallod-e! Üljetek fel a hátamra, s a többit bízzátok reám!

No, ha úgy, hát fel is ültek az ötlábú ló hátára.

- Most hunyjátok be a szemeteket! - mondá a ló.

Behunyták.

- Most nyissátok ki!

Kinyitották.

Hát ott vannak az öreg király udvarában. Mentek föl a palotába, egyenest a király szobájába.

Hej, Istenem, az öreg király már halálán volt, de mikor meglátta a leányát, felszökött az

ágyból, s ha meg nem fogják, mindjárt táncra kerekedik. Egyszeribe papot hívatott, s a fiatalokat

összeadatta. Csaptak hét országra szóló lakodalmat. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást

ettek-ittak, táncoltak. Én is ott voltam, s addig táncoltam, míg a sarkam hátrafordult, aztán

megfutamodtam hátrafelé, s úgy elszaladtam eléfelé, hogy mézeskaláccsal sem tudtak

visszacsalogatni.

Aki nem hiszi, járjon utána.

SZÉP CERCERUSKA

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De

aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!

Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a

nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:

- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbevajba

fürösztgetlek.

Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.

- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.

Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-mirókálta a mostohájuk, de

aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.

- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket,

menjünk világgá!

Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha

eleresztené.

- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a

leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen

engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!

Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja

Cerceruska a húgának:

- Hallod-e, nehogy valamiféle állatnak a lába nyomából igyál, akárhogy megszomjúhozzál!

A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdtek. Szedegették az epret, egymásra nem is

gondoltak, s lassankint, egyik erre másik arra, elbódorogtak.

Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot.

Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet

nem talál. Ment, mendegélt keseregve sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak

a nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram

Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.

Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi

húgocskája. Keresi, kiabálja s jaj Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy

zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyaljafalja

Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.

- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá

meg a szavamat, s őzzé változott.

Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak

akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska

volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász,

még lelövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére

meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó

megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét,

visszaszaladt a gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab

kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé,

visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.

Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg

haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt

sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán

vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték

volna a derekát.

- No, várj csak - mondá a vadász -, adok még egy darab kenyeret, de már most magam is

megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!

No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges

szép leányka sírdogál, mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az

őzecskére, s könyörgött a vadásznak:

- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!

- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére?

Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.

Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:

- Ne félt, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba.

Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.

Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a

királyi palotába.

Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig

minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.

Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a

királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett,

hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a

királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy

sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.

„Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem

lesz semmi!”

Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az

őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt

mondja az öregasszony:

- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.

Cerceruska belenézett a tóba, s abba a minutában a gonosz asszony belelökte.

Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony

odaszólt neki:

- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!

Hazajő estére a király, s megy Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott.

Hivatja az asszonyt.