A fonás

Az ostorszíjnak van: feje, dereka vagy más néven hasa, és eleje. Ehhez csatlakozik a csapó szíj, legvégül pedig a sugár, vagy sudár. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sõt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. Aszerint, hogy az ostort hány szerbõl fonják, ugyanannyi ágúnak nevezik. A leggyakoribb a 8 ágú fonás, de annál szebb a karikás minél több ágból fonják. Páratlan ágból is lehetséges ostort fonni, de azt csak szükségbõl szokták. A fonást úgy kell készíteni, hogy olyan legyen az alakja, mint a kígyóé. Legtestesebb a hasa és a két vége felé elvékonyodó. Ha nem kígyó alakú, akkor a pásztor magát csapja meg vele. Ezt az alakot fõleg a béléstõl kapja meg, mely az ostor belsejében általában kötélbõl van. A fonás vastagabb részébe kenderkócot, vagy selyem hulladékot tettek még és ezt fonták körbe a hasival. A szárnyaló népi képzelet sokszor a szeretõje keszkenõjének selyemrojtját fonatja a csikóssal ostorába.
A bõrfonat mintázata többféle lehet ún. kígyóháti, zabszem-, kukoricaszem-, vagy búzaszem-, kocka- és rozmaringfonás.

Különbözõ ostorfonatok, és egy fajta karikás kötés

A karikáson egy, vagy többféle fonás található. Eszerint kell a szálak hasogatását is elvégezni. Ha több féle fonást szeretnének az ostoron, akkor arra is figyelni kell a szálak kiszabásánál, hogy késõbb ketté tudják õket hasítani, így váltani pl. a négyes fonásról nyolcasra. Ez nem könnyû munka, mert a hasi általában elég kis darab, és ezért körkörösen kell kiszabni belõle a szálakat. Az elkészítendõ fonásnak kb. az egy negyedével hosszabb szíjakat kell levágni, mert a többi hosszúságot a fonás felveszi. Az ostor alakjának elõállításához hozzájárul a fonáshoz használt szíjágak vastagsága is, ezért a szálak két végét elkeskenyítik. Egyes vidékeken a pásztorok úgy szabják a szálakat, hogy a felsõ végük összefüggõ maradjon, máshol külön szálakból fonnak.
A fonást rendes körülmények között felülrõl kezdik az ostor derekán. Elõvesznek egy ujjnyi vastagságú használt kötelet. Ennek egyik végét kibontják, és a pásztorbot végére kötözik. A botot leszúrják a földbe és a kötél másik végét pedig a derekukra kötik. A kötél bot felöli végére a szíjakat is felerõsítik, majd kettéosztják a szálakat, és elkezdik fonni.
Ha több féle fonást csinálnak, akkor négyes fonással kezdik, és ahol vastagodik az ostor, nyolcassal, majd a nyolc ág mindegyikének újbóli kettéhasításával tizenhatos fonással folytatják.
A fonást kb.15 cm elkészülte után kezdik el vastagítani. 50-60 cm-en keresztül vastagítják, "nevelik" egyenletesen, majd elkezdik vékonyítani, "fogyasztani". A vastagabb derék után még 50-60 cm vékonyabb fonás következik. Mikor idáig érnek, a kötél további részét levágják, és innen a “tõcsapót” fonják bele a fonásba. Ha nincs az ostor teljes hosszúságának megfelelõ ép szál, a hiányzó szálakat toldani kell. Ezt észrevétlenül meg lehet tenni fonás közben úgy, hogy a “toldást” a hegyénél az éppen fonott szál alá csíptetik, pár centiméteren a béléssel együtt hagyják, azután a fogyó szálat beviszik a bélésbe és az új szál kerül a helyére.

A fonás menete a következõ:

Négyes fonás: A bal kézben levõ szálak közül az 1-est a 2-sel jelzett szálak fölött áthúzzuk jobbra, ahol a 2-es és 1-es között alávesszük és a balkézbe visszavisszük. Ezáltal a baloldalon most már a 2-es szál maradt hátul, tehát az lesz az 1-es szál, a visszahozott szál. pedig a 2-es. Most ugyan ezeket megcsináljuk a jobb oldallal is. Aztán ismét bal, jobb, bal, jobb stb.

Nyolcas fonás: A módszer ugyan az, mint a négyes fonásnál, csakhogy itt a bal 1-est a bal 2-es, 3-as, 4-es és a jobb 4-es, 3-as fölött, a jobboldali 3-as és 2-es között (tehát felezve) visszük alá és vesszük vissza a bal kézbe negyedik szálnak. Aztán a jobboldalt hasonlóképpen, és így tovább. Tizenhatos fonás: Éppen olyan, mint a nyolcas fonás. Itt is a baloldalról fent áthúzott szállal jelezzük a jobb oldalt, és úgy visszük alul balra vissza. A fonás után az ostor alakja négyszögletes,. ezért vízbe teszik, és sima deszkán a kezükkel, vagy deszkákkal kerekre hempergetik. Így nem csak elnyeri hengeres formáját, de a kilógó kender és selyemszálak is behúzódnak.
Az ostorszíjnak tulajdonképpen csak a 2/3 része az igazi fonás, 1/3 része az állat háti bõrébõl hasított és a vége felé folyton keskenyedõ szíjszelet, az úgynevezett tû-, vagy tõcsapó, vagy csapó. Ez lehet egy szál bõr is, de gyakrabban két-három szíj van egymáshoz fogva ciromhasi segítségével a fonás végén, majd ez is folyamatosan elvékonyodik, míg egy szál lesz belõle.
A csapó végére kerül a sudár, vagy sugár. A sugár tájegységektõl függõen készült lószõrbõl, ritkán hársból, újabban rafiából, de kerülhet a csapó végére kutya, vagy macskabõrbõl vágott vékony szíj is.

Alföldi pillangós karikás

Felföldi sallangos karikás

Ha eddig kész az ostor, a fonás felsõ végén is levágják a kilógó kötelet, és a szíjba belevarrják a nyers marhabõrbõl készült nyaklót.

Pillangók elhelyezése az ostorszíjon

A végleges eldolgozáshoz díszítéseket használnak. A nyakló tövét és a bevarrásának a helyét pillangókkal, vagy sallangokkal takarják el, a fonás és a csapó találkozásához ciromhasiból kötnek ún. lezáró gombot. Ha vendégnyak is kerül a karikásra, az is a fonáshoz hasonlóan pillangózott, vagy sallanggal díszített. Az így elkészített ostort elõre vagy hátra forgatják, csergetnek, kongatnak vele. Általában a suhogó, vagy a kisebb, nagyobbára gyermek ostor pattogását nevezik csergetésnek. Az ostor szabad mozgásának járás a neve. Jó járású az az ostor, amelyiknek a nyele és fonása arányos. Fõ kelléke, hogy a fonás – a nyél súlyához viszonyítva – ne legyen túl nehéz, sem a tûcsapó nagyon rövid. Kongatni lehet elõre, vagy hátra, aszerint, hogy az atyafi az ostor elõre, vagy hátra vágja ki. A kongatásnak is megvan a maga fortélya.